Még a múlt héten szerveztem egy találkozót e hét szerda délután kettőre. Úgy számoltam, hogy négyre kényelmesen befejezzük, utána már nem megyek vissza az irodába, jó forgalom esetén akár már ötre haza tudok érni: kezdődhet a hosszú hétvége. A gyerekemmel majd elmegyünk kedvenc pénteki helyünkre: ő sült krumplit kap, én meg meglepem magam egy korsó jéghideg búzasörrel.
Erre gondoltam ma egész nap, minden a terv szerint haladt: délelőtt elrendeztem a futó ügyeket, szépen elautóztam a megbeszélésre. Kedélyesen folyik a beszélgetés, míg nem egyszer csak villámként csap be egy sms: a jövő hétfői találkozó korábban rögzített menete teljesen megváltozott, azonnal induljak vissza az irodába, esti munka vár rám.
Kötelességszerű káromkodás, szitkozódás, ráadásul a város másik végébe kell visszavezetnem. Útközben felhívom A.-t, őt is kényszerű túlórára ítélték. Évek óta ismerjük egymást még előző munkahelyeinkről, kapcsolatunk meglehetősen viharos: ami egy munkahelyi konfliktusba belefér, azt mi bőven kimerítjük, sőt, talán annál is többet.
A túlóra azonban most hirtelen egységbe kovácsol minket, ezt már akkor érzem és hallom, amikor A. felveszi a telefont: hangjában semmi piszkálódás. Megkérem, hogy vegyenek valamit enni, mire visszaérek. A. egy kipihent diszpécser előzékenységével rögzíti a rendelést, törődően még vissza is olvassa, nehogy valahol félreértsük egymást.
A munka is rég látott harmóniában zajlik, egymás keze alá dolgozunk, mindketten akkor és ott engedünk, akkor adunk igazat a másiknak, amikor arra szükség van: fél kilencre be is fejezzük a munkát.
Hétfő délelőtt együtt mutatjuk majd be az anyagot, szemernyi kétség nincsen bennem, hogy a találkozó után már az autóban megtörténik az első pengeváltás - A. szerint én szúrok először, szerintem meg ő -, így délre minden nagyobb erőfeszítés nélkül visszaállítjuk az esti munka előtti állapotot.
