Nyilvánvalóan több okból, az egyik: feszültségoldás.
Reklámmal foglalkozom lassan 10 éve, egész pontosan egy médiaügynökségnél dolgozom. Nagyon leegyszerűsítve a médiaügynökség tesz javaslatot az ügyfeleinek, hogy az elkészült reklámok hol jelenjenek meg: sajtóban, TV-ben, közterületen vagy interneten. A munka itt természetesen nem ér véget, az egyes médiatípusok esetén meg kell határozni többek között, hogy melyik lapban, melyik site-on, hány alkalommal jelenjen meg a hirdetés.
Ez a munka alapvetően szórakozató és kreatív, azonban olykor igencsak fárasztó. Számomra a kilenc, tíz, egyes esetekben tizenkét óra munka mellett sokkal jobban kimerítő, hogy egy nap nagyon sok ügyféllel kell beszélni, törődni.
Képzeljünk egy nagy lakást, ahol az előszobából nyílik tizenkét szoba. Mindegyik szobában egy mogorva, háklis öregember lakik, akik reggel kilenc és este hat óra között bármikor hívhatnak minket, hogy a kedvenc ételüket szervírozzuk azonnal. Mindegyikük mást kér reggelire, tízóraira, ebédre, uzsonnára és vacsorára – annyi könnyebbséget ad a rendszer, hogy mindegyikük ugyanazt eszi minden nap. Nehezítés viszont, hogy nem tudjuk előre, hogy ki mikor kíván reggelizni: lehet, hogy mindenki pontban tíz órakor (totális kollapszus), lehet azonban, hogy tíz perc késleltetéssel egymáshoz képest. (ideális forgatókönyv). Előfordulhat olyan nap is, hogy senki nem éhes, azonban ennek a forgatókönyvnek a valószínűsége a nullához konvergál.
További nehezítés, hogy mindegyiküknek van valamilyen rigolyája: az egyiknek a magas vérnyomása miatt nem szabad sózni az ételt, a másiknak mindig kicsit túl puhára kell párolni a zöldséget, a harmadik mindent csípősen szeret enni és így tovább.
A rendszer megalkotói még egy csavarral bonyolították az életünket: a szóban forgó személyek nagyon kényesek az öltözködésre – mindenkihez csak egy bizonyos szettben és egy ahhoz illő hajviseletben érkezhetünk az étellel. Természetesen az egyik a kétsoros öltönyhöz ragaszkodik, a másiknak a rocker szerelésben tálalt étel esik a legjobban, míg a harmadiknak valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt az Elvis-frizurás felszolgáló a gyengéje.
A mi feladatunk, hogy a rendeléseket rögzítsük, és azonnal jelezzük az adott személynek: igen, hallottuk, hamarosan érkezik a kívánt étel az elvárt ruházatban. A legnagyobb hibát akkor követjük el, ha az egyik szobában a másik szobára hivatkozunk: a vendég inkább megbocsátja a hiányos öltözéket vagy a kicsit sósabb ételt, de ha azt érzik, hogy a figyelmünkkel egy másik szobát tüntetünk ki, az megbocsáthatatlan.
Szabadon mozoghatunk az előszobában, ahol egy nagy beépített szekrényben minden ruha és kiegészítő megtalálható. Szabad bejárásunk van a konyhába, ahol az általunk kiválasztott szakácsok és kukták ténykednek – minden vendég az étel ára mellett fizet nekünk díjat a felszolgálásért (ezt mi alkudjuk ki velük). Ebből kell a szakácsok és a kukták bérét kigazdálkodni, ügyelve arra, hogy a végén nyereséges legyen a „vendégház”. Lehetőségünk van a szakácsok vagy akár a kukták munkáját segíteni, ebben az esetben viszont azt kockáztatjuk, hogy nem halljuk a rendeléseket. A rendszer megalkotói itt sem bántak kesztyűs kézzel velünk: a szakácsok és a kukták hihetetlen érzékeny emberek, olykor az ő lelküket is nekünk kell ápolni.
A hét hétfőtől péntekig tart, minden nap reggel kilenc és este hat óra között kell szolgálatban lennünk – ez alatt a kilenc óra alatt úgy kell ellátni a vendégeket, hogy lehetőség szerint már hat óra után ne legyenek éhesek, illetve az öt nap alatt úgy kell főznünk, hogy hétvégén már ne a mi főztünket kívánják.
A vendégek folyamatosan értékelhetnek minket: ezt akár megtehetik szóban a felszolgálás közben vagy utána, és persze írásban is a nekik tetsző hosszúságban és terjedelemben. A legrosszabb, ami velünk történhet, hogy a vendég elköltözik – egyik nap bejelenti, hogy sem a konyhával, sem a felszolgálással nem elégedett, ráadásul egy másik házban sokkal jobb alapanyagokból, sokkal olcsóbban főznek majd, a felszolgáló új öltönye pedig egyenesen Milánóból érkezik, sőt, a nyakkendő megkötéséhez személyesesen egy stylist ad tanácsot minden reggel.
Ez tulajdonképpen akkor egy gonosz rendszer, ahol a felszolgálók, a szakácsok és a kukták eleve bukásra ítéltek? Nem, ezt semmiképpen nem lehet állítani. Azok számára, akik pontosan erre a stressz-csomagra vágynak, az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy évek szívós munkájával megtanulják, ki mikor fog rendelni, hogyan kell a tányért az asztalra tenni, milyen szögben kell a szalvétának állni, és hogyan viseljenek szmokingot a farmer felett, úgy, hogy a vendégben fel se merüljön a kettős viselet.
