Részlet egy levelezésből:
"Még a boldog békeidőkben, a Mahirban történt. A fiatal X. account ült a kereskedelmi (ma ügyfélkapcsolati) osztályon, az íróasztala tetején. Lábai előre-hátra lengtek, mintegy lógázva, szemei a távolba révedtek, álmodozón. Halkan mondta, lassan a kollégáinak a csöndben:
- Azt már sikerült megoldanom, hogy nem megyek ki az ügyfeleimhez. Most már csak azt kellene elérnem valahogyan, hogy ők se jöjjenek be hozzám..."
Tegnap ezt mondta valaki: "...még senki nem mondta a halálos ágyán, hogy túl kevés időt töltött bent az irodában..."
A héten megkaptuk a legnagyobb elismerést, amit ügynökség egy ügyféltől kaphat: az érdeklődő figyelmet. Kaphatunk persze elismerést számtalan más módon is: dicséret, vállveregetés vagy díj formájában, azonban az ügyféltől érkező figyelem maga a Kossuth-díj.
Egyeztető találkozóra kaptunk meghívást: váltsunk szót egy tervezett őszi kampányról. Az ügyfél - hárman vannak egyébként, de jelen esetben indokolt az egyes szám használata - röviden felvázolja azokat az információkat, amelyeket feltétlenül tudnunk kell: mikor szeretné a kampányt, mennyi pénz áll rendelkezésre, és hogy nekik milyen gondolataik, ötleteik vannak.
Innentől miénk a szó, ők maguk figyelmes hallgatókká válnak: sehol egy kötekedő, gáncsoskodó, rosszindulatú kérdés, de még a szavunkba sem vágnak. Ez a figyelem aztán hatalmas energiákat szabadít fel, különös dinamikát ad a megbeszélésnek: folyamatosan jönnek az ötletek, ráadásul az ötletek nem erőltetettek. Egy óra alatt végzünk a megbeszéléssel, távozás után a kocsiban és még délután is erről beszélünk: többször megerősítjük, hogy ezért a figyelemért megsokszorozzuk majd minden erőnket és tényleg a legjobbat fogjuk nekik kitalálni.
A reklámmal foglalkozók egy részének a pályázatra készített anyag bemutatása, azaz a személyes prezentáció kiemelt esemény. Ez maga a meccsnap, a színházi premier, az érettségi, az egyetemi matematika szigorlat és egy lánykérés egyben, ezek minden átélt és elképzelt izgalmával.
Ilyenkor az ember éjjel többször felébred, hajnaltól már lényegében nem is alszik, vagy csak nagyon nyugtalanul: az egykori lidérces álmok most matematika képletek helyett grafikonok formájában térnek vissza.
Ébredés után aztán nincsen más gondolat, csak az aznapi találkozó; autóban, vonaton vagy buszon az ember ismételgeti, gyakorolja magában a saját részét: "...itt van akkor X. mondandójának a vége, itt jövök én, csak el ne felejtsek hivatkozni arra, amit ő korábban többször is mond..."
Erre a pár órára a munkahelyi ellentétek elsimulnak, a találkozó izgalma és egymásra utaltság miatt régi haragosok megbékélnek egymással: "...nem is gondoltam, hogy ennek ilyen sok esze van..."
Az előadás után aztán a legközelebbi vendéglátóipari helyen fáradt seregként rogynak le a szereplők - pontosan ez történt ma is: mindent alaposan át kell beszélni, az ügyfél minden apró rezdülését és gesztusát elemzni kell, óriási jelentőséget kap egy apró mosoly, vagy egy kérdően felhúzott szemöldök.
Még a múlt héten szerveztem egy találkozót e hét szerda délután kettőre. Úgy számoltam, hogy négyre kényelmesen befejezzük, utána már nem megyek vissza az irodába, jó forgalom esetén akár már ötre haza tudok érni: kezdődhet a hosszú hétvége. A gyerekemmel majd elmegyünk kedvenc pénteki helyünkre: ő sült krumplit kap, én meg meglepem magam egy korsó jéghideg búzasörrel.
Erre gondoltam ma egész nap, minden a terv szerint haladt: délelőtt elrendeztem a futó ügyeket, szépen elautóztam a megbeszélésre. Kedélyesen folyik a beszélgetés, míg nem egyszer csak villámként csap be egy sms: a jövő hétfői találkozó korábban rögzített menete teljesen megváltozott, azonnal induljak vissza az irodába, esti munka vár rám.
Kötelességszerű káromkodás, szitkozódás, ráadásul a város másik végébe kell visszavezetnem. Útközben felhívom A.-t, őt is kényszerű túlórára ítélték. Évek óta ismerjük egymást még előző munkahelyeinkről, kapcsolatunk meglehetősen viharos: ami egy munkahelyi konfliktusba belefér, azt mi bőven kimerítjük, sőt, talán annál is többet.
A túlóra azonban most hirtelen egységbe kovácsol minket, ezt már akkor érzem és hallom, amikor A. felveszi a telefont: hangjában semmi piszkálódás. Megkérem, hogy vegyenek valamit enni, mire visszaérek. A. egy kipihent diszpécser előzékenységével rögzíti a rendelést, törődően még vissza is olvassa, nehogy valahol félreértsük egymást.
A munka is rég látott harmóniában zajlik, egymás keze alá dolgozunk, mindketten akkor és ott engedünk, akkor adunk igazat a másiknak, amikor arra szükség van: fél kilencre be is fejezzük a munkát.
Hétfő délelőtt együtt mutatjuk majd be az anyagot, szemernyi kétség nincsen bennem, hogy a találkozó után már az autóban megtörténik az első pengeváltás - A. szerint én szúrok először, szerintem meg ő -, így délre minden nagyobb erőfeszítés nélkül visszaállítjuk az esti munka előtti állapotot.
Életemben először az egyetem alatt találkoztam kreatív igazgatóval, ráadásul rögtön az egyik legnagyobb reklámügynökségi vezetővel. Egy dolgozathoz gyűjtöttem anyagot: nem túl nagy reményekkel és kicsit félve hívom fel az ügynökséget, legnagyobb meglepetésemre azonnal találkozót javasol: pillanatok alatt rögzítjük a másnapi randevút.
A második meglepetés a bemutatkozáskor ér: Armani öltönyös, roppant elfoglalt, kicsit lekezelő emberre készülök, úgy számolok, hogy futólag átadja majd a kért anyagot, aztán rohan is el. Ehhez képest öltözéke farmernadrág és farmermellény, előzékenyen az irodájába invitál, színesben nyomtatja ki, amiért jöttem, részletesen mesél a kampányról. Több, mint egy órát beszélgetünk, kifejezetten élvezem.
Jó tíz év múlva találkozunk újra, immár munkaügyben. Elmesélem neki első találkozásunkat, ő nem emlékszik rám, de azt mondja, hogy fiatal érdeklődőkkel mindig nagyon szívesen találkozott és beszélgetett.
Vannak dolgok, amelyek tíz év alatt semmit nem változnak: múltkor egy rövid mail-ben szívességet kérek tőle, a válasz pár perc múlva meg is érkezik egy strukturált, pontokba szedett, logikusan felépített levél formájában.
A héten ordibáltunk valakivel telefonon. Ez a bizonyos valaki - a továbbiakban Sz. - egy reklámügynökségnél dolgozik. Sz.-ék ügynöksége és a miénk együtt dolgozik egy reklámkampányon. A munka nem volt konfliktusoktól mentes, de az ordibálásig sikerült kordában tartani az indulatokat.
A casus belli egy általam írt két soros email. A levél elküldése után fél órával csörög a telefonom: Sz. az. Pontosan tudom, hogy miért hív, ennek ellenére - vagy éppen provokálandó - kedves üdvözlés a részemről. Sz. számonkér, hangja elfojtott, nagyon picit remeg. Egyelőre csak kerülgetjük egymást, mint bokszolók a ringben, vérnyomásunk a normális felső értékén, izmaink megfeszülve várják az ütközetet.
Sz. egyszer csak megunja, beviszi az első ütést. Pontosan ennyi kell: vérnyomásunk egy pillanat alatt az egekben, egymás szavába vágva vad indulatokkal ütjük egymást, ahol érjük.
Egy ponton azt érzem, hogy már csak kötelességből megyünk előre, elfogyott a muníció, amiért a levelet írtam, amiért Sz. felhívott, azt elvégeztük. Bár még elcsattan egy-két pofon, izmaink elernyednek, megkönnyebbülten lihegünk, vérnyomásunk újra a normális tartományban.
Gondolatban kezet nyújtunk egymásnak, ennek már nagyon meg kellett történnie: Sz. hálás a casus belliért, én meg hálás vagyok a telefonhívásért.
Kollégáim jó részével tíz éve együtt dolgozunk. Olykor szeretjük, olykor utáljuk egymást. Tavaly év vége felé egy nagyon komoly és fontos pályázaton vettünk részt: egyik ügyfelünk - igazi presztízs ügyfél - pályázatot írt ki, azzal a nem titkolt céllal, hogy megválik tőlünk.
És a helyzet súlya alatt összezártunk, mint a szocialisták. A prezentáció előtt egyetlen heves szívdobogás voltunk, de ahogy felment a függöny, valósággal transzba estünk. Semmi vesztenivalónk nem volt, az esélytelenek nyugalmával és könnyedségével siklottunk a prezentáción: nem is fél szavakból: apró mozdulatokból, gesztusokból értettük egymást. Mint egy összeszokott színtársulat - de semmiképpen nem unottan vagy fásultan -, szemvillanásokkal végszavaztunk egymásnak.
A meccs innentől egyesélyessé vált: fölényes győzelmet arattunk, az ügyfél elismerően nyilatkozott, más választásuk egyszerűen nem is lehetett volna.
Lám, tíz év mennyi mindenre jó, pedig néha tényleg egymás agyára megyünk mind a mai napig.
Nyilvánvalóan több okból, az egyik: feszültségoldás.
