A héten ordibáltunk valakivel telefonon. Ez a bizonyos valaki - a továbbiakban Sz. - egy reklámügynökségnél dolgozik. Sz.-ék ügynöksége és a miénk együtt dolgozik egy reklámkampányon. A munka nem volt konfliktusoktól mentes, de az ordibálásig sikerült kordában tartani az indulatokat.
A casus belli egy általam írt két soros email. A levél elküldése után fél órával csörög a telefonom: Sz. az. Pontosan tudom, hogy miért hív, ennek ellenére - vagy éppen provokálandó - kedves üdvözlés a részemről. Sz. számonkér, hangja elfojtott, nagyon picit remeg. Egyelőre csak kerülgetjük egymást, mint bokszolók a ringben, vérnyomásunk a normális felső értékén, izmaink megfeszülve várják az ütközetet.
Sz. egyszer csak megunja, beviszi az első ütést. Pontosan ennyi kell: vérnyomásunk egy pillanat alatt az egekben, egymás szavába vágva vad indulatokkal ütjük egymást, ahol érjük.
Egy ponton azt érzem, hogy már csak kötelességből megyünk előre, elfogyott a muníció, amiért a levelet írtam, amiért Sz. felhívott, azt elvégeztük. Bár még elcsattan egy-két pofon, izmaink elernyednek, megkönnyebbülten lihegünk, vérnyomásunk újra a normális tartományban.
Gondolatban kezet nyújtunk egymásnak, ennek már nagyon meg kellett történnie: Sz. hálás a casus belliért, én meg hálás vagyok a telefonhívásért.
