Kollégáim jó részével tíz éve együtt dolgozunk. Olykor szeretjük, olykor utáljuk egymást. Tavaly év vége felé egy nagyon komoly és fontos pályázaton vettünk részt: egyik ügyfelünk - igazi presztízs ügyfél - pályázatot írt ki, azzal a nem titkolt céllal, hogy megválik tőlünk.
És a helyzet súlya alatt összezártunk, mint a szocialisták. A prezentáció előtt egyetlen heves szívdobogás voltunk, de ahogy felment a függöny, valósággal transzba estünk. Semmi vesztenivalónk nem volt, az esélytelenek nyugalmával és könnyedségével siklottunk a prezentáción: nem is fél szavakból: apró mozdulatokból, gesztusokból értettük egymást. Mint egy összeszokott színtársulat - de semmiképpen nem unottan vagy fásultan -, szemvillanásokkal végszavaztunk egymásnak.
A meccs innentől egyesélyessé vált: fölényes győzelmet arattunk, az ügyfél elismerően nyilatkozott, más választásuk egyszerűen nem is lehetett volna.
Lám, tíz év mennyi mindenre jó, pedig néha tényleg egymás agyára megyünk mind a mai napig.
